Domokos István versei:
A legszebb pillanat
Hogyha virág lennék, szép, színes
mezőkön az egyetlenegy, mely nem díszes,
Egyszerű, kicsiny kis virág,
mely a szívében hord koronát.
Hogyha erdő lennék, szép fenyőerdő,
lombját ki megtartja a deresedő
téli hónapokat állva,
örökzöldként megmaradni a világban.
Hogyha szél lennék, csendes őszi szél,
megsimogatnám azt, ki titkon remél,
zenét játszanék a fák levelén,
Nem kötne földhöz bűnbilincs, s azt önző ÉN.
De akár virág lennék, egyszerű, szép,
akár erdő, mely örökzölden él,
vagy szél, mely lágyan simogat,
Isten kezében lenni, ez a legszebb pillanat.
írta: Domokos István
Menedék
Fáradtan lép, sebbel tele,
A vállán hozza keresztedet.
Arcát a kín torzítja el,
De érted szenved, tűr mindent el.
A szörnyű úton gúnyolják Őt,
Az Isten Királyt, a szenvedőt.
Ki érted bűnös, emberré lett,
S helyetted fizet most mindent meg.
A bűnnek zsoldját vállalta át,
Kereszten függ már az igazság.
Isten a bűnöst úgy szerette,
Hogy érte fiát elvetette.
Sírkamra őrzi, sötét verem.
A csend az úr itt, s a félelem.
De Jézust fogva nem tartja ez,
Mert él az Úr, hirdessétek!
Jöjjetek hozzá megfáradtak,
Ő néktek is majd nyugalmat ad.
Ki szívből hisz és bízik benne,
Örök életet kaphat Tőle.
írta: Domokos István
Csaták tüzében
Csatában vágtató tűzpiros paripa,
Kardok csattogása, érces, finom hangja,
Ez él mindörökké vitézek fejében,
Perzselő tűzként él erős szívében.
S ha eljő az óra, hogy harcba kelle szállni,
A vitézi ifjú fog előbb odaállni.
Nem törődvén akkor semmi mással,
Csak a hazáért való, dicső helytállással.
Jön is már az ellen, ordító morajjal,
Soha nem tapasztalt őrjítő vérszomjjal.
S mint magasról leomló sziklás görgeteg,
Csapódik össze a két szörnyű sereg.
Vágják az ellent, vágják a vitézek,
Vakmerő idősek, s még bátrabb legények.
Bátor hősök itten életüket adják,
Hazáért cserébe nem sajnálják az árt.
De a vitézek száma egyre csökkenőben,
S a holtak száma egyre növekvőben.
Egészen addig folyik e nagy harc,
Míg a hősökből egyedül egy marad.
Győzelmet vívott ki a haza nevében,
De sehol egy lélek, ki osztozna dicsében.
Egyetlen egy élő közel, s távon nincsen,
Csak a vérmező, és a csönd, a síri csönd.
írta: Domokos István
Hazafelé
Lassan alkonyodni kezd,
A házak megtelnek fénnyel,
S e hűvöskés őszi est,
Már-már tűzifát igényel.
Otthonokban családok gyűlnek össze,
Jönnek mind a munka után,
Melegedni családi fészekbe,
Hol test és lélek gyógyírt talál.
Nehéz a dolga a ma emberének,
- Sok a munka, kevés a bér -
Bús szívekből panaszok ömlenek,
De ki Istenhívő, az mindig remél.
Alkonyodni kezd, hazafelé tartok,
Türelem! nemsoká otthon leszek,
S a hosszú, nehéz utat mögöttem tudhatom,
Ott végre megpihenhetek.
Sokan jönnek velem hazafelé menet,
Emberek, kiket nagyon szeretek,
Emberek, kik a hívó szóra nem mondtak nemet,
Kik fölvették mind a nehéz keresztet.
írta: Domokos István
D. Gyulai Zsuzsanna versei:
Meg nem értett kegyelem
Száz kérdésre felelnék
és választ mégsem kapnék.
Ezer választ adnál,
én süket lennék és csak kérdeznék.
Ömölne rám a fény
s én sötét üregembe húzódnék.
Elsötétülne minden s úgy vélném
miben tapogatózom verőfény.
Kinyitnád az ajtót, mit belülről
folyton eltorlaszolnék.
Tenyeredbe zárnál s én
kiáltanék szabadulásért.
Elesnék, Te fölém hajolnál
s szótlanul figyelnél,
szeretnél még akkor is,
mikor csak üvöltenék.
Elhallgatnék, mikor minden
erőmből kifogytam.
Te újból szólnál,
s kegyelmeddel Magadhoz ölelnél.
Gyógyíts meg, kérlek,
mert száz kérdésre felelnék,
de a lényeg, mi Benned él,
mindből kimaradna!
Száz kérdésre felelnék
és választ mégsem kapnék.
Ezer választ adnál,
én süket lennék és csak kérdeznék.
Ömölne rám a fény
s én sötét üregembe húzódnék.
Elsötétülne minden s úgy vélném
miben tapogatózom verőfény.
Kinyitnád az ajtót, mit belülről
folyton eltorlaszolnék.
Tenyeredbe zárnál s én
kiáltanék szabadulásért.
Elesnék, Te fölém hajolnál
s szótlanul figyelnél,
szeretnél még akkor is,
mikor csak üvöltenék.
Elhallgatnék, mikor minden
erőmből kifogytam.
Te újból szólnál,
s kegyelmeddel Magadhoz ölelnél.
Gyógyíts meg, kérlek,
mert száz kérdésre felelnék,
de a lényeg, mi Benned él,
mindből kimaradna!
Gyulai Zsuzsanna, 1998. augusztus
Feszülő kérdés
Uram, Te jó vagy, tudom
S mégsem múlik a bűn, s fájdalom.
Nem értem ezt, de tudom
A dolgok okát, célját majd megmutatod.
Uram, Te jó vagy, tudom
Ki más lenne az ezen az univerzumon
Ezt mondják, s szívem is
Tudja, vallja: jó vagy, tudom.
Uram, te jó vagy, tudom
Hát jöjj hozzám közel, nagyon
Vagy engedj Magadhoz közel,
Hogy tisztuljak én: jó vagy, tudom.
Uram, Te jó vagy, tudom
A betegséget mégsem veszed el, hordozom
Az utat, mit előmbe adtál nem értem,
De Hozzád vezet, tudom.
Uram, Te jó vagy, tudom
Fogy a szavam, csak magamban mormolom
Uram, Te jó vagy. Tudom?
Világíts be ablakomon!
Gyulai Zsuzsanna, 1998. augusztus
Összetörve, üresen
Összetörve ülök itt, szobámban
gondolatok siklanak agyamon
át s keresztül, újra és újra
nem jön a felszabadítás
magam teljesen bezártam,
a kulcs kint maradt.
Minden pillanatban falnak ütközöm,
akartam a szerelmet,
de Te nem akartad
s most minden eltörött
Üres edényem cserepeit,
Uram, szedd össze újra
tölts meg engem kereszted
ajándékával
mást már többé nem akarok.
Nem kérem többé társam,
nem kérem, hogy megtaláljam
nem kérek többé mást,
csak hogy összetört cserépedényem
a Te áldott kezed újra életre keltse.
Uram, siess, ne késs!
Gyulai Zsuzsanna, 1999. július
Lét-cél
A létem nem-létén,
a nem-létem létezésnek vélt
életén át, nézem magamat.
Nem tudom, mit kell tennem,
hova tartozom, kit kell szeretnem.
Éreznem kell a szereteted, Uram!
Csak ez nekem az Élet.
Létemet életté csak ez teszi.
Ki kell fordulnom magam-
középpontból,
hogy lépj Te középre, Megváltóm,
Jézusom.
S életem a nem-lét falának
ütközve is boldog lesz,
mert érezheti kegyelmes szeretetedet.
Gyulai Zsuzsanna, 1997.
Tavaszi bánat
Virágoznak a fák,
szívemben mégis tél van.
Ragyogva tűz a nap,
de hozzám csak árnyak jutnak.
Mosoly az arcokon,
szememben keserű könnyek.
Örömet hoz a tavasz,
de nekem csak bánat marad.
Újabb húsvét közeleg,
de böjtöm nem múlik soha,
böjtöm az egyedüllét, bánat.
Támadj fel bennem Krisztusom,
s vedd el böjtöm, bánatom.
Gyulai Zsuzsanna, 2001. április 7.
A vesztes dala
Oly szép volna szeretni,
nevetni, ölelni, valakivel együtt lenni…
De, ki vesztes, mindörökre az,
neki gyász marad, s fájdalom,
kínzó percek, gyötrő órák,
félelmek, szédült reménykedések,
porba sújtó kiábrándulások,
szertefoszló szerény álmok,
vak, sötét ébredések,
álmatlan álmok, reménytelen éjek,
bús telek, üres, hideg tavaszok,
könnyek, egyre sósabb könnyek.
Oly jó volna szeretni,
nevetni, ölelni, Veled együtt lenni…
de, ki vesztes, mindörökre az.
Szívem, a vesztes szívét
csak Az érti,
kinek a vesztes is jó,
mert szereti így is, úgy is
Gyulai Zsuzsanna, 2001. március 4.
Válasz nekik
Hozzák lepelben
Szegény Magyarországot.
Csak a csontja maradt,
A többit rég eladtátok.
Belül a férgek,
Kívül varjak mardossátok.
Hozd magad lepledben,
Állj már Urad elé!
Neki hajts csak térdet,
Vedd észre, kínzód vág beléd!
Térdelj, könyörögj,
Isten kegyelme lehet csak elég!
Gyulai Zsuzsanna, 1997.
Feszülő kérdés
Uram, Te jó vagy, tudom
S mégsem múlik a bűn, s fájdalom.
Nem értem ezt, de tudom
A dolgok okát, célját majd megmutatod.
Uram, Te jó vagy, tudom
Ki más lenne az ezen az univerzumon
Ezt mondják, s szívem is
Tudja, vallja: jó vagy, tudom.
Uram, te jó vagy, tudom
Hát jöjj hozzám közel, nagyon
Vagy engedj Magadhoz közel,
Hogy tisztuljak én: jó vagy, tudom.
Uram, Te jó vagy, tudom
A betegséget mégsem veszed el, hordozom
Az utat, mit előmbe adtál nem értem,
De Hozzád vezet, tudom.
Uram, Te jó vagy, tudom
Fogy a szavam, csak magamban mormolom
Uram, Te jó vagy. Tudom?
Világíts be ablakomon!
Gyulai Zsuzsanna, 1998. augusztus
Összetörve, üresen
Összetörve ülök itt, szobámban
gondolatok siklanak agyamon
át s keresztül, újra és újra
nem jön a felszabadítás
magam teljesen bezártam,
a kulcs kint maradt.
Minden pillanatban falnak ütközöm,
akartam a szerelmet,
de Te nem akartad
s most minden eltörött
Üres edényem cserepeit,
Uram, szedd össze újra
tölts meg engem kereszted
ajándékával
mást már többé nem akarok.
Nem kérem többé társam,
nem kérem, hogy megtaláljam
nem kérek többé mást,
csak hogy összetört cserépedényem
a Te áldott kezed újra életre keltse.
Uram, siess, ne késs!
Gyulai Zsuzsanna, 1999. július
Lét-cél
A létem nem-létén,
a nem-létem létezésnek vélt
életén át, nézem magamat.
Nem tudom, mit kell tennem,
hova tartozom, kit kell szeretnem.
Éreznem kell a szereteted, Uram!
Csak ez nekem az Élet.
Létemet életté csak ez teszi.
Ki kell fordulnom magam-
középpontból,
hogy lépj Te középre, Megváltóm,
Jézusom.
S életem a nem-lét falának
ütközve is boldog lesz,
mert érezheti kegyelmes szeretetedet.
Gyulai Zsuzsanna, 1997.
Tavaszi bánat
Virágoznak a fák,
szívemben mégis tél van.
Ragyogva tűz a nap,
de hozzám csak árnyak jutnak.
Mosoly az arcokon,
szememben keserű könnyek.
Örömet hoz a tavasz,
de nekem csak bánat marad.
Újabb húsvét közeleg,
de böjtöm nem múlik soha,
böjtöm az egyedüllét, bánat.
Támadj fel bennem Krisztusom,
s vedd el böjtöm, bánatom.
Gyulai Zsuzsanna, 2001. április 7.
A vesztes dala
Oly szép volna szeretni,
nevetni, ölelni, valakivel együtt lenni…
De, ki vesztes, mindörökre az,
neki gyász marad, s fájdalom,
kínzó percek, gyötrő órák,
félelmek, szédült reménykedések,
porba sújtó kiábrándulások,
szertefoszló szerény álmok,
vak, sötét ébredések,
álmatlan álmok, reménytelen éjek,
bús telek, üres, hideg tavaszok,
könnyek, egyre sósabb könnyek.
Oly jó volna szeretni,
nevetni, ölelni, Veled együtt lenni…
de, ki vesztes, mindörökre az.
Szívem, a vesztes szívét
csak Az érti,
kinek a vesztes is jó,
mert szereti így is, úgy is
Gyulai Zsuzsanna, 2001. március 4.
Válasz nekik
Hozzák lepelben
Szegény Magyarországot.
Csak a csontja maradt,
A többit rég eladtátok.
Belül a férgek,
Kívül varjak mardossátok.
Hozd magad lepledben,
Állj már Urad elé!
Neki hajts csak térdet,
Vedd észre, kínzód vág beléd!
Térdelj, könyörögj,
Isten kegyelme lehet csak elég!
Gyulai Zsuzsanna, 1997.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése